Norbert hetekig rosszul aludt - inkább semennyit. Nem tudta elhinni, hogy elvették tőle sárkány formáját.
Bár gonosz dolognak érezte, de a farkas alakot mégis unalmasnak, vacaknak és bénának találta.
... téli nap wolt. Egyre azért jó volt, a bunda melegen tartotta. Igaz, persze természetesen a város utcáin nem járkálhatott vadállatként ugyanúgy. De néha kalandvágyból a környező mezőket, erdőket bebarangolta. Sokszor ült le egy kisebb domb tetején és merengve nézegette a látképet. Legjobban a hószálingózást szerette hosszasan nézegetni. Már egy hónapja nem volt a szerkesztőségnél és minden pénze elfogyott, így éhenhalása és ő maga közé csak a farkas forma vérszomja állhatott.
A sárkány persze sosem kényszerült vadászni. A farkas esetében sem volt tudatos, inkább ösztönös. Norbert nem tudta irányítani, ilyenkor gyakran nem is emlékezett a vadászatra és annak véres részleteire. Sokszor csak arra ébredt, h feldúlt környezetben ébred, de már az éhség érzete nélkül. Azt kívánta, farkasként járni tudó barátai sose láthassák ily módon.
Egy nap ilyen vadászat közben akadt látogatója. A váratlan egyed megzavarta a vadászatot, mivel maga is élelem nyomába eredt. Mikor Norbert elé került, farkasszemet néztek. Egy róka volt, kicsi, apró, sárga szemeiben félelem reszketett, de tudta, nem pánikolhat be. Norbert nekirontott, mint hogy ismeretes, hogy farkas és róka nem igen fér meg egy terepen. A róka lihegve menekült, de Norbert gyorsabb volt. Pár perc kergetőzés után lábán ragadta a vörös bundájú, elegáns kis betolakodót, aki ennél fogva a földhöz csapódott, épp pár ugrásnyira a biztonságos rókalyuktól.
Norbert fogai erősen szorították a jajgató róka hátsó lábát. Aztán hirtelen valós eszméletére tért. Tekintete ilyenkor mindig enyhén emberibb lett. A róka picit sántítva a rókalyukhoz rohant, de a bejáratánál megtorpant és visszanézett... csak egy lefagyott fehér farkast látott, aki nem mozdul, ám most már levegőért kapkod. Ezután beiszkolt menedékébe...
Norbert leült. Eltöprengett. Az éhség kínozta, de mégis valahogy az volt az érzése, hogy rosszat tett. Sosem érezte ezt úgy igazán azelőtt, mikor a túlélés érdekében vérét ontotta pár prédaállatnak. Ez valami más volt.
Lévén, hogy nem értette és szenvedett testi fájdalmától, vonyítani kezdett. A Hold majdnem teli volt, a vonyítás pedig teljesen. Tele fájdalommal. Norbert vonyítása ma sem talált válaszra. Sehol egyetlen négylábú, igaz, rizikós is lett volna, mert nem tudhatta Norb, milyenek az igazi ordasok, mégis jót tett, h próbál a vonyítás által valakit elérni.
Egyszer csak, mikor már a nap utolsó fénysugarai is kihunytak, halk víjjogás ütötte meg a fülét. A róka voot az, a Holdfényben sárga apró szemei megcsillantak a róka odu bejáratában. Norb elcsendesedett. A róka viszont most kezdett 'hangossá' válni.
- Milyen szépen tudsz énekelni! - csengett kedves hangon az odu felől az apró bók
Norbert zavartan kérdezett vissza: Hogy ének? Hogy én?
Aztán gondolkodón nézett jobbra, majd balra.
- Te... miért is értem, amit mondasz?
- Miért is nem jössz rá, hogy egyformák vagyunk? - vágta rá a róka
- Nem hinném, az én bundám nem vörös és nem ravasz csellel megyek más prédája után!
Norbertbe ekkor hasított bele igazán a tudag, hogy teljesen vadállatiassá lett az utóbbi néhány hétben.
- Álmodozz csak, fehér vadász... ha különböznénk, arról tudnék.
A róka ekkor megmutatta valós önmagát.
A lány, akivé alakult, egy vörös hajú, törékeny alkatú lény volt. Leült egy kidőlt fa törzsére, s hallgatott.
Norbertbe beléfagyott a szó, percekig nem tudodd hangot kiadni magából, bár nem volt új számára az ilyesmi, mégis döbbenet tükröződött szemeiben.
Majdnem nekilódult, h ott hagyja, de aztán a lány mellé ült a rönkre, igaz, ekkor ő farkas maradt. A csendet végül a róka törte meg...