Egy korszak vége

Norbertet teljesen elhagyta az ihlete. Napok, hetek óta nem tudott semmiről írni. Azóta az éjjel óta nem találta a szavakat.

Próbálta otthon, próbálta reggel, próbálta éjjel, próbálta a szerkesztőségben, kávézóban, belvárosi erkélyen, kávéházban, még a gardróbban üldögélve is - mindhiába. Nem jutott eszébe semmi eredeti. Talán a társaság hiányzott már nagyon neki és erre akkor eszmélt volna rá, amikor bejött egy rendkívüli, logikusan megmagyarázhatatlan lény az írásaiba, ráadásul nem tudatosan, nem eltervezetten?

Kellemesen sütött a nap az utcán aznap. Norbert sétált egy keveset a parkban, aztán gondolta bemegy a szerkesztőségbe érdeklődni, hátha van valami sztori, amiből meríthet. Váratlanul megpillantott az utca túloldalán valakit. Ez a lány távolkeletinek tűnt ebből a szögből, mint hogy az is volt és folyton őt nézte. Le nem vette róla a szemét. Aztán eltűnt. A sarkon azonban Norb elé került.

- Kövess!

Norbert nem tudott reagálni, hát követte. Meglepődött volt, félt, izgatott is ugyanakkor.

A hölgy némán menetelt előtte, majd egy fekete autóba ültette. Ő maga vezetett. Késő délután volt már, a nap vöröses-sárgásan nyugodott le. Megérkeztek egy bonsai-kereskedés telephelyéhez. A hölgy Norbertet az irodába kísérte, ott leültek.

- Nem vagy már méltó rá.

- Nem értem. - értetlenkedett Norbert.

- Nem lehetsz többé az, amit a jég mezein találtál. Bár ősi erő és kiválasztott téged, de nem lehet a tiéd, míg nem arra használod, amire létezése hivatott.

- Hisz nem is volt jó!! - Norbert hirtelen nem is gondolt bele, hogy ezzel belement titkos lénye leleplezésébe.

- Meg kell, hogy válj tőle!

- Miért tenném?

Ahogy Norbert kimondta, már készült átváltozni és elszárnyalni, de a hölgy gyorsabb volt. Pompás vörös kínai szabású sárkány vált belőle: kecses, finom vonalvezetésű lény volt smaragdzöld szemekkel. Szárnyak nélkül lebegett, teste kígyószerűen tekergett a helyiségben. Norbert megmerevedett.

- Visszakapod, ha méltóvá válsz rá! - hangzott morajlóan.

Norbert elájult. A következő kép, amire emlékszik, hogy egy kávézó asztalára dőlve ébred. A nap épp, hogy csak lement. A fények már nem csillámlottak a folyó vízén, az egyik hídfő épp egy karnyújtásnyira volt. Norbert arra gondolt, hogy csak álom volt.

- De mi van, ha mégsem? - mormolta magában.

Felpattant az első villamosra, ami a város peremvidékére vitte és ott próbát tett. Nem tudott átalakulni többé. A lényt, aminek féltve őrizte titkát, de sosem értette meg, miért őt választotta, most eltűnt. Nem tudhatta, hová, nem értette, pontosa miért.

Kétségbeesésében felidézte a farkast, s azzá is alakult. Aznap a városon kívül, bundásként keringett, keresve a választ a nap eseményeire... és nem is sejtette, hogy egy vörös bundájú lény végig követi és figyeli őt aznap éjjel.

A pillanat, amikor...

Norbert otthonában is forgatta a mondatokat. Mivel nem volt senkije, gyakran vitte haza a munkát. Egy jó nagy pohár cabernet-sauvignon (ha nem épp egy egész üveg) sokat segített a gondolatok szárnyalásában.

Sok témán dolgozott már, választási ügyek, egészségügy, közbiztonság is megfordult már írásaiban. Sokszor használt hasonlatokat, amikben állatias dolgokra hivatkozott. Aztán máskor meg csak metaforaszerűen használt valós élményeiből vett teremtményeket. Sokat gondolt Helenre és Lunára, bár egyikről sem hallott már néhány éve. A rég kapott fiolát nem használta fel, a vitrinben porosodott. Talán méreg is lehet, ahogy ő gondolta.

Nagyot kortyolt a borospohárból. Az idő olyan esti tizenegyre járt. Ez volt az a pillanat, amikor rádöbbent, miért nem boldog: senki sem keresi, senki sem szólítja meg azt az árus asszonyt kivéve, aki a fiolát adta. Se a barát vagy barátpótlék furcsa lények. Senki...

Néhány hosszú és súlyos percre megállt az írásban. Nem tudta folytatni, elmentette. Megdöbbentő volt a tudat, ami átnyilalt egész lényén, úgy érezte, ha nem lenne, az olyan lenne, mint amikor egy porszemet tovahord a szél - jelentéktelen.

Hirtelen új témába kezdett: magányos farkasról szólt. Nem kicsit sikerült önmagát definiálni a metaforikus sztori karakterében. Sorra jöttek a gondolatai, az ötletei, a farkast ért események drámai elbeszéléssé kerekedtek.

Sárkánnyá már vagy két éve nem változott, de farkaskodásban sem volt említésre méltó alkalom. Mégis most a farkas köré épülő már egy alkalomra túl hosszú kolumna egyre gyarapodott. Norbert már számolgatta is fejben, hány számban fog majd részletről részletre megjelenni. Aztán elakadt...

Váratlanul, a történet tudatos szerkesztése mellett behozott a cselekmlnybe egy rókát. A történet szerint egy nőstény róka. Norbert megdörzsölte a szemét aztán visszaolvasta, amit írt. Már fél kettőre járt. Amit olvasott, megdöbbentette. Nem akart ilyet beleírni, mégis megtörtént. Varázslatos? Valamilyen mágikus hatás? Vagy a kósza tudatalatti? Ez egy jel, vagy mégsem? Csak a véletlen műve...

 

Ebben maradt aznap éjjek magában - lecsukta notebookja fedelét, letusolt és nyugovóra tért. Akkor még nem is sejtette, hogy az univerzum így üzent neki, hogy tartsa nyitva a szemét.

Látható

Eltelt pór hónap.

Igen, aznap esett az eső. A szürke város utcái csilingeltek a víztől. Mindenki szemlátomást rohant, ki az eső elől, ki a dolgára. A hivatalok épphogy megnyíltak, a csomópontokban különféle méretű dugók, az emberek tekintetei kerülték egymást.

Norbert ma is hagyott magának pár percet, mielőtt beért volna a szerkesztőségbe. Kolumnaíró lett egy helyi hírlapnál pár hete. Jó volt, szellemesen fogalmazott és szerették írásait forgatni, akikhez eljuthatott. Néha mesebeli hasonlatokat használt - komolytalan lehet, de épp ez kell. Épp a reggeli kávéját kortyolgatta, s közben arra gondolt, milyen lenne az utca, ha nem rohanna. Persze az eső zaja megmaradna, mégis hangtalannak tűnt a képzeletében. Erről képzelgett, mikor minden előjel nélkül egy érdes, határozott női hang rászólt.

- Sárkány!! - mondta

Norbert kizökkent, felszaladt a pulzusa és a hang forrását kezdte keresni. Lebukhatott volna? Vagy alakot váltott úgy, hogy nem vette észre?

- Igazi... sárkány!! - hangzott ismét.

- Kérem? - dadogta Norb, s közben megtalálta vélt megszólítóját.

- A mátkád - mosolyodott el - ő igazi sárkány lehet, ha ennyire nincs energiád. Látom, hogy kimerült vagy.

A nő távolkeletinek nézett ki, gyógynövényeket árult egy kis, ernyő-födte kocsiról. Amolyan... kupecfélének tűnt.

- Biztosan gyönyörű, de egy energiavámpír. Tessék, ez majd segít. - s azzal átnyujtott egy fiolát.

Norbert a cimkéjét kereste, de nem találta. Mire újra felnézett, a nő és a kocsi eltűnt. Órája igen csak előrehaladt az idő pályáján, ezért zsebre vágta az üvegcsét és elindult munkahelyére.

Aznap folyton azon a különös nőn járt az esze, írnia is alig sikerült valamit, megcsuklott az ihlete.

... vajon tud valamit?

Feledés...

Norbert magában üldögélt. Egy garzon szobájában volt éppen, a teájára várt, mármint hogy az kihüljön. A fény egyenesen, metszőn szűrődött be a tavaszi hajnalon.

Szombatonként nem szokott korán kelni. Most mégis így alakult. A gőzbe meredt bele. A gőzbe, amely úgy illant el, mint barátságai, ismerettségei. Már jó pár hete, ha nem hónapja volt annak, hogy üzent Helen és Luna irányába. Még Lucy is eszébe jutott, gyakorta. Senkitől nem jött válasz. Lévén, hogy más különleges lényt nem ismert, s mivel mind őhozzá hasonlóan alakváltók voltak, az ő társaságukat kereste leginkább - hiába. Persze ott voltak a hétköznapi emberek, munkatársak.

De miért épp így, teljesen egyszerre. Miért előjel nélkül?

Norbert belekortyolt a teába. Ízetlen volt. Ahogy napjai is. Szíve kezdett megszürkülni. Noha a kékesedés a jobb szó. Hideg, hiába 25 fok, hideg volt. Norbert saját jegessége elterjedt egész lényében. Három hete már, hogy feladta a keresést. Válasz nélkül nincs értelme - nyugtatta magát mégis.

A gőzben mégis azt a melegséget vélte érezni, amit a hasonlóak jelenléte eredményezett.

A tea közben elfogyott, a nap teljesen felkélt. Norbert pedig búskomoran visszahúzta magára a takarót és próbált nem gondolni sárkány létére...

 

... tízre járt az idő.

Búcsú

Helent igenis zavarta, hogy nem hall barátai felől. Elindult hát. Nyelt egy nagyot a hátsó ajtóban és sárkánnyá alakult. Felkacagott örömében, szemei csillogtak. "Sikerült" - gondolta, aztán felszökkent. Nem vehette észre senki, nagyon ködös nap volt.

Norbertre a régi találkahelyükön talált rá, szárnya-füle-farka-lógva. Leszállt hozzá, először nagyon megilyedt.

- Sz..szia!

- Ó, szia! - felelt Norbert, ekkor kicsit mintha kizökkent volna mélabús állapotából.

- Miért búslakodsz itt egyedül, Drága? - kérdezett rá gyorsan Helen.

- Ma délután mennem kell, már összekészültem mindenemmel, csak eljöttem, még otthonról, mondván, hogy járok egy kicsit, mielőtt visszaindulok. Sok év telt el azóta, hogy itthon jártam, sok furaságot hozott az élet. ... és hiányozni fogsz nekem!

Helen szemei is búval teliek lettek ennek hallatán. - De... azért néha meglátogatsz majd, ugye? - kérdezte elhaló hangon.

- Nem tudom, mit enged majd az idő és a lehetőség. Igyekszem majd. De azért te is ellátogathatsz néha hozzám. Kereshetnék egy olyan lakást, amiben van kandalló - mondta Norb, s mondandója végére elmosolyodott.

- Te is nagyon fogsz hiányozni - mondta a lila sárkány és fehér fajtársa vállához dörgölte a fejét, ami közben egész testével hozzá simult az övéhez.

A két sárkány egymást szárnyuk által átkarolva nézték, ahogy a korai naplemente eltelik. Érezték egymás szívverését, nem akarták, hogy ez a pillanat véget érjen. Mintha egy örökkévalóság idejére búcsúznának egymástol.

Végül Norbert törte meg az idillt. Villás nyelvével búcsúzóul végignyalt Helen pikkelyes arcán, aztán elröppent. Helen még ott üldögélt magában, kitudja meddig, szárnya-füle-farka-lógva. Norbert otthon felkapta a holmiját, megköszönt mindent szüleinek, akik a pár napban minden jóval ellátták, majd gyalog útnak eredt. Elért lassan a ködön átjutva az állomásra, megkereste vonatját, megvette persze előtte rá jegyét, aztán felszállt.

A folyosón végigsétálva üres fülkét keresett. Nagy meglepetésére az egyik kabinban Luna ült, békésen, éppen egy regényt olvasva. Üdvözölték egymást és örvendeztek, hogy nem egyedül kell egyiküknek sem utazni.

Már egy órája úton volt a vonat, mikor Luna nyújtózott egy nagyot ásítva, aztán Norbertre nézett.

- Hé, nem bánod, ha egy kicsit más leszek?

Norbert megrántotta a vállát, jelezvén, nem bánja. Luna aztán átváltozott, szép, csillogó fekete bundájába bújva, így kényelmesebben érezte magát és jobban el is fért keresztben az üléseken. Minthogy ketten voltak csak a kabinban, így nem okozhatott gondot, de Norbert azért gyorsan a zárt ajtajú fülke ajtaját ráreteszelte, mielőtt valaki váratlanul rájuk nyit. Aztán kedvet kapott maga is, átváltozott, s úgy nyújtózott el a szemközti üléseken, kényelmesen.

Luna egyszer csak megszólalt: - Norbert...

- Tessék...

- Nagyon fázom! - mondta suttogva

A kabinban valóban nem volt túl nagy meleg, valami lehetett a fűtéssel és még a bundák sem tartották őket kellően melegen.

Ekkor Norb, bár úgy érezte, nem feltétlenül cselekszik helyesen, átugrott a másik üléssorra és Luna mellé feküdt. A két farkas egymáshoz bújva aludt tovább. Luna hálálkodott kicsit, Norbert pedig megígértette vele, hogy senkinek nem beszél erről. Aztán - bár kicsit zavarban - egymáson aludtak el. S így utaztak útjuk végéig.

Happy Xmax!

Norbert a családi menükön átverekedve magát 27-én reggel izgatottan ébredt. Helennel már beszélt az előző napokban és találkozni akart vele, de megbeszéltek egy találkát a rá következő napra is, amikor Lunával együtt elmennek valahova inni egy teát, vagy bármi egyebet, majd elválik.

Helenék háza ódonnak hatott, nem volt otthon épp senki, családja meglátogatott szintén pár baráthoz, de Helen Norberttel akart időzni.

A csengőt hallván ő maga is izgatottan rohant az ajtóhoz. Szem magasságban viszont senkit sem látott. Mikor lepillantott, akkor látta meg a csillogó sárga szempárt, Norbert meglepetést akart ugyanis okozni azzal, hogy farkasként jött.

Helen furcsálta, ő maga nem szerette ezt az alakot. Bementek a házba.

Norbert illedelmesen mancsot törölt.

- Akkor ugye tényleg ketten vagyunk? - kérdezte a biztonság kedvéért.

- Igen, hát persze! - felelte Helen

A nappaliban békésen égett a kandallóban a tűz, előtte helyezkedtek el. Helen Norbert mellett ült le. Először mind a ketten a tüzet nézték, aztán Helen Norbertet kezdte el bámulni.

- Neked úgy látom, még tetszik is ez a forma.

- Nem rossz, sokkal kényelmesebb méret, mint szárnyas leviatánnak lenni! - felelte derűsen Norbert. - És Te is igen szemrevaló farkas vagy ám!

Helen lesütötte szemeit.

- Naaaa, változz már át, légy szíves, a kedvemért akkor, ha másért nem is. - kérlelte a farkas.

Helen vonakodott, de eleget tett barátja kérésének. Norbert csodálkozva nézte, kék szemei megigézték teljesen.

- Hű... - majd lélegzete és szava is elállt.

Helen tekintete szomorú volt... Norbertnek ekkor támadt egy ötlete és a hátára feküdt a puha szőnyegen.

- Gyere Te is!

Helen is melléfeküdt és egymást nézték.

- Na, nem mókás? - kérdezte nyelvelógva.

- Egy kicsit... igen az.

Így fekve beszélgettek tovább, néha nevettek egy jót. Helen kezdte elfogadni a dolgot, egyre jobban kedvére való volt. És persze egyre közelebb feküdtek egymáshoz. Végül elálmosodtak, pár órát egymáshoz bújva aludtak, mint ahogy a farkasok szoktak. Helen megértette, mit akart Norbert mindezzel és - ha nem is maximálisan - de elfogadta önmagát.

Egy nap talán rájöhet, hogy ez nem teher, hanem ajándék, hogy mire jó, még nem tudta...

Valami új kezdete...

Norbert végül Helen-re talált. Meglepődött, most is farkas volt, ott ült, ahol mindig is találkoztak. Valamilyen kozmikus hely lehetett - gondolta - hiszen mindig valamiért ott keresték egymást. Helen csüggedten ült magában. A szállingózó hó csillogott bundáján.

- Szia!! - szólította meg Norb.

- Óh, én... ó, jaj, szia! - válaszolt a nőstény zavarodottan. - Te itt? Te... te vagy az, Norbert?? Tényleg te lennél??

- Igen!! - felelte a hím példány mosollyal a szemében.

- De hát mi történt veled? Ki tette ezt.... Luna... - Helen ekkor ledöbbent. - Mondta, hogy bár lehetnénk egy falka, meg hogy ő biztos alfa nőstény lenne akkor, meg ilyenek. Nem hittem volna, hogy képes téged is berántani ebbe. De hogy csinálhatta?

- Nem teljesen mindegy? - Norbert derűsen folytatta. - Tudom, hogy kell visszaváltozni, és biztos vagyok benne, hogy idővel neked is sikerül majd!

- Emberré igen. Vagy... csak nem? Sárkány lehetek újra? De hogy?? - Helen nagyon izgatottá vált.

Norbert ezután elmondta, amit Luna mesélt. Kicsit lelkiismeretfurdalása támadt, hogy segítségért cserébe jól otthagyta, de remélte, hogy majd ki tudja engesztelni. Talán így volt most a legjobb. Persze Helennek elsőre nem sikerült. Letört lett emiatt...

Ekkor Norbert odalépett elé és kedvesen rávigyorgott, agyarait kivillantva.

- Nekem így is nagyon bejössz! - mondta

Helen erre elfordította szép fejét, gyönyörű kék szemeit zavartan lesütötte.

Norbert nem habozott, mellső mancsaival felborította a lányt, aki a hóba esett, kicsit felháborodott ugyan, de utána ketten nevettek együtt és lökdösték egymást a hóba. Napnyugtáig kergetőztek, viháncoltak, nevettek. Boldogság honolt ismét a szívükben.

Luna hazafelé bandukolt, füle-farka-lógva. Találkoztak vele, jó kedvük azonban nem szűrődött át a fekete nőstényre, legalább is azonnal nem. Amikor azonban felajánlották, legyenek egy kerek teljes falka, jobb kedvre derült picit. Így Norbert is megnyugodott.

Helen a számos pozitív esemény után úgy érezte, most megpróbál sárkánnyá alakulni. Saját maga legnagyobb meglepetésére sikerült. Norbert követte. Luna pedig leült a hóba a látványtól, sose látott még ilyen pompás lényeket.

Ezután a két - egymásra megállás nélkül fülig érő mosollyal vigyorgó - hüllő visszaalakult, tekintettel új, közös barátjukra és a három bundás jóbarát az alkony utolsó fényszikráinál vidáman, boldogan kergetőzve szaladgált.

Mielőtt hazaindultak, emberi alakjukba rejtőztek. Ilyen jó érzéssel még sosem tértek azelőtt haza családjaikhoz Szentestekor. Alig várták, hogy ismét láthassák egymást.

A legfurcsább karácsony

Norbert egy út szélén ébredt, az erdő határában. Nem emlékezett semmire, szörnyű fejfájást érzett és alig-alig tudta felnyitni szemeit. Először mozdulatlanul feküdt, próbált rájönni, hol van, mi történhetett, hogy került ide.

Feltápászkodott, de mikor kezeire nézett volna, furcsaságot tapasztalt és valahogy a mozgása sem volt rendben. Két fehér bundás mancsot látott. Megrémült, másodpercekig dermedten állt mozdulatlanul. Vajon mi történhetett?

Felkerekedett, próbált emberré, sárkánnyá változni, de valahogy most nem ment.

- Csak egy álom lehet! - gondolta

Ekkor, legnagyobb meglepetésére előlépett a fák közül Luna, fekete pompájában. Szemei mosolyogtak, miközben Norb-ot méricsgélte kék szemeivel. Új formája úgy tűnt, a nőstény kedvére való. Norbert viszont egyáltalán nem lelte örömét ebben a helyzetben. A fekete farkas végül leült vele szemben.

- Mi folyik itt? - kérdezte Norbert.

Luna erre csak kacagott egy kicsit, mire Norbert tekintete dühössé vált.

- Hát nem fantasztikus? Most már Te is farkas vagy. Tudunk így akár falkát is csinálni... meg sok minden mást. Csak Te meg én...

Norbert meglepetségét nem különösképp palástolta.

- Te állsz emögött, Luna?

- Hát persze! - válaszolta a lány. - Hát nem is örülsz?

Norbert feldühödött, már majdnem úgy volt, hogy nekiront beszélgetőpartnerének, de nem akart elhamarkodott lépést tenni.

- Miért?? - kérdezte sziszegve.

- Mert mi összetartozhatnánk. Nem lenne jó? Helen úgy is otthagyott téged, mikor minket valamilyen magasabb erő átalakított. Nem merte felvállalni magát.

Norbert erről nem tudott, próbálta összerakni a történteket a fejében, és észre sem vette, hogy a fekete bundás közelebb került hozzá és próbálja behálózni.

- Luna!!

- Tessék... kérdezte a nőstény kély-hangon.

- Luna! Térj észre! Mi köztünk nem volt és nem is lesz semmi!!!

Luna ekkor elhúzódott, leült pár lépéssel arrébb, háttal Norbertnek.

- Ez most nagyon fájt, ugye tudod? - kérdezte elhaló hangon, szipogva.

- Luna, nem haragszom, de ez nem volt jó ötlet. S most áruld el, hogy változhatok régi önmagammá! - tért a lényegre Norbert.

- Erősen kell hinned önmagadban és akarnod, hogy átalakulj. Helen nem hisz önmagában, neki azért nem sikerült soha... azért látlak még valaha?

- Hát persze... - válaszolt Norbert, majd odalépett hozzá és kicsit megdörgölte a fejét a fejével. - De most meg kell keresnem Helent, hogy segítsek neki.

A fehér, sárga szemű farkas ezután szélsebesen elindult megkeresni egykori lelkitársát... Luna még sokáig ott üldögélt magában, nagyon elkeseredett és szégyelte magát, amiért rosszat tett. Lassan kezdett esteledni.

Egy újabb rejtelem

Norbert kiült a reggeli kávéval a teraszra. Szeme sarkából a kertvéget leste, hátha ismét felbukkan a különös látogató, de semmi.

Aznap elkísérte édesanyját vásárolni. Nagy volt a torlódás, de szerencsére a legtöbb dolgot ők már beszerezték, csak az ünnepi menükhöz szükséges friss dolgokért indultak. Norbert nagyon szórakozott volt, valamiért azt érezte, hogy az a fekete bestia előző nap őt kereste. De akkor miért futott el?

Úton hazafelé nem havazott, jól árhatóak voltak az utak, a levegő kristály tiszta volt. Épp egy házaktól mentes részen autóztak, mikor egy állat lépett eléjük. Norbert megdöbbent, édesanyja pedig megrémült. A kocsi megállt és úgy egy percig nem történt semmi, csak nézték egymást. Norbert, bár hevesen vert a szíve, kiszállt a járműből és elkezdett a lény felé haladni. Kék szemű tekintetét egy pillanatra sem eresztette el. Persze félt, hiszen épp farkassal nem jó ötlet farkas szemet nézni. Aztán egész közel ért és suttogva hangot kezdett hallani. Egy női hangot.

- Hajolj közelebb, sárkány! - suttogta

Norbert leguggolt, egész közel...

A farkas ekkor a fülébe suttogta: - Már nagyon várt téged, de fél megmutatkozni.

- Ki?

- Gyere el a sziklához, ahova tegnap vezettelek és meglátod. - felelte a farkas, aztán szélsebesen eliszkolt.

Norbert egy darabig nézett utána, visszaült a kocsiba rémült anyja mellé, majd tovább haladtak. Út közben nem szóltak egymáshoz, leszámítva ezt:

- Fiam, mi volt ez?

- Nem tudom... nem tudom...

Norbert ebédidő után elindult, mondván, sétál egyet. A tisztáshoz két lábon érkezett. Hideg volt, bár ő nem igazán fázott alteregoja miatt. Pár percbe sem telt bele, és megjelent egy ismerős arc: Luna. Luna Wrainwright.

- Luna?! - kérdezte Norb csodálkozva. - Te mit keresel itt?

- Én hívtalak ide! - mondta határozottan. - De nem magam miatt, hanem miatta.

- És ekkor előlépett a fák közül egy fehér farkas, kék szemű, szép tartású, de szemében végtelen elkeseredettség látszott. Leült, szemeit lehunyta egy percre, nagyot sóhajtott, majd ő is megszólalt Norbert legnagyobb meglepetésére.

- Szervusz, drága Norbert. Talán még emlékszel rám, csak nem ebben a formában. Helen volnék... igen, az a Helen. Csak most... - a hangja elcsuklott, mintha sírás kerülgette volna.

- Helen?! - kérdezte Norbert. - Mi folyik itt???

- Testvérek vagyunk. Vagyis azok lettünk. A Hold tette, hogy miért, nem tudni. Persze nem voltunk eredetileg azok. - felelte Luna, s ő maga is négylábra ereszkedvén fekete farkassá vált.

Norbert szemei egyre kerekebbek lettek, kicsit soknak érezte mindezt egyszerre. Két farkas. Vagy két ember. Vagy nem is tudja. Odalépett Helen elé, s leült vele szemben.

- Mi történt a sárkánnyal?

- Valami átok lehet. Nem is lep meg, hiszen én vonzzom az átkokat - válaszolta - és hát... Luna meg én jóban voltunk, pár éve ismertük meg egymást, sokat lógtunk együtt, aztán egy nap találtunk egy követ az erdőben, fényes volt, mint a telihold. Aztán nem emlékszünk semmire, csak arra, hogy farkasként ébredtünk kétségbeesetten. Vissza tudunk alakulni többnyire, de sokszor nehéz. Norbert, a lila sárkány, amit megismertél, nincs többé... nincs...

Helen könnyei eleredtek, szép kék szemei ragyogva csillogtak a nedvességtől. Norbert ekkor - még önmaga számára is - meglepő dolgot tett.

- Helen, én így is gyönyörűnek és csodálatosnak látlak.

Ezután közelebb hajolt, orruk összeért, s a maga bizarságában megcsókolták egymást... Luna ekkor zavartan elfordította a fejét, talán egy kissé féltékenykedett, ki tudja. A hó elkezdett ismét esni, de ez sem törte meg a pillanatot. Helen, még ha csak egy percig is, újra érezte a régi tüzet kettejük között. Norbert pedig - noha még mindig érzett némi dühöt Helen akkori eltűnéséért, úgy érezte, szíve ismét nem csak tiszta jég.

Az éj kutyája

Norberten eluralkodott ébredését követően az ünnep iránti várakozás. Borús hangulatát ez most különösképp elűzte. Talán a tegnapi kellemes beszélgetés eredménye volt, talán a remény felébredése, talán csak egyszerűen maga az ünnep közeledte.

Két nap volt hátra szenteste napjáig.

Telt a nap, Norb a szüleivel ebédelt, aztán csak furdalta a kíváncsiság, így hát rákérdezett.

- Ti láttatok mostanában erre kutyákat?

- Egy feketét, de az nem kutya, te buta. - felelt csengő kacajjal édesanyja.

- Farkas? - kérdezte Norb rögtön.

- Igen, van a közelben egy fekete farkas. Most pár hétig nem láttuk, de tegnap ismét a kert végében szaglászott. Nem árt soha, nem panaszkodott még rá senki, szerencsére békés természetű. Hogy hol talál élelmet, arról fogalmam sincs. Ki tudja, talán csak egy árny. - jött a válasz.

- Árny? - kérdezett Norbert ismételten, de már gyanakvón.

- Igen, ez egy fekete példány ugyanis.

Norbert a délutánt az ablak közelében töltötte, teázott, nézte a békés hóesést. Ráébredt, hogy tudatával képes a tél viselkedését irányítani bizonyos mértékben - egy újabb jeges sárkány-képesség. Ki tudhatja, mennyi ilyen meglepetés vár még rá. Várakozásai nem voltak hiábavalóak, néhány óra ugyan eltelt, már majdnem elaludt, de akkor meglátta a kert végében: egy nagyon elegáns léptékű, szemrevaló fekete bundást, akit még sosem látott azelőtt. Pedig rég megvolt az a ház, a vidék sem változott, talán csak az ő szemei elől tudott volna elrejtőzni, vagy édesanyja és ő maga is valamiféle földöntúli dolog részesei lennének?

Norbert nem habozott, látván, hogy a látogató nem sieti el a távozást, kirohant. Persze észlelvén őt, a farkas rohanásnak eredt. Egyenesen az erdőbe.

Norb pár másodperc hezitálás után a nyomába eredt, mire az erdő szélét elérte, már négylábon folytatta az üldözést. Az erdő sűrű fái között nehéz szárnyakkal futni, de néhány apróbb karcolással megúszta. Egyszer csak vonyítás törte meg az erdő csendjét, és pár lépéssel később Norbert kiért ugyanarra a helyre, ahol előző nap időzött azon a kövön ülve. A vonyítást fürkészte pikkelyes füleivel, de hiábavaló volt rendkívül éles hallása, nem hallott többé semmit, csak a szél lágy suttogását.

Hogy a titokzatos lény ki lehetett, nem tudta megfejteni. Visszafordult hát, hogy hazatérjen.

Ekkor még nem is sejtette, milyen meglepő események várnak rá az elkövetkező néhány napban...